1. A dollárárverés ördögi spirálja
1971-ben tette először közzé Shubik azt a játékot, amelynek a szabályait a cikk végén olvashatjuk. Leírta, hogy társasági tapasztalatai szerint átlagosan 340 centért kelt el az egydolláros bankjegy. (Shubik, persze, még ennél is jobban járt, hiszen ő nemcsak az eladásra kínált dollárnak a licitben kialakult árát kapta meg, hanem az utolsó előtti licitáló ajánlatát is, így összesen csaknem hét dollárt kasszírozott.) Azóta jó néhány precízen megtervezett, tudományos igényű pszichológiai kísérletben is kipróbálták ezt a játékot, nagyon hasonló eredménnyel.
E játék szabályai roppant mesterkéltnek tűnhetnek: látszólag nem sok értelme van annak, hogy az is fizessen, akit túllicitáltak, tehát végül nem vásárol semmit. Mégis, érett, intelligens, felnőtt emberek belementek a játékba, és szabad akaratukból, tudatos elhatározásuk alapján hajlandók voltak három-négy dollárt fizetni egy dollárért. Nem egy bizonyos, 1 dollár értékű tárgyért, amelynek a szubjektív értéke akármennyi lehet, hanem egy közönséges egydolláros bankjegyért. Ha egyszer beindul a licit, általában már nincs megállás, a buli közönségének legnagyobb örömére. Ez a két licitálónak talán nem akkora öröm - előfordult, hogy egy házaspár kergette egymást a spirálban, és végül külön taxiban mentek haza. Volt, hogy a "győztes" több mint húsz dollárt fizetett a dollárért, és a másik is csak azért hagyta abba, mert nem volt nála több pénz.
Pszichológiai kísérleti eredmények
A tudományos pszichológiai kísérletek, persze, nem bulikon folynak, hanem puritán módon berendezett laboratóriumokban, színjózan kísérleti személyekkel, pontosan megismételhető körülmények között. Mégis, ezek a kísérletek is lényegében hasonló eredményekre vezettek, mint Shubik társasági játékai. Shubik bulijaiban és a formális kísérletekben is a játék elején általában több játékos licitált ötletszerűen egyszer- egyszer, de a végén mindig ketten ugrottak össze. Minél több játékos volt, annál nagyobb eséllyel indult be a licit; tíz főnél népesebb csoportok esetén szinte mindig. Az egyik kísérletben például negyven egyetemistacsoportot vizsgáltak, és a játékosok mind a negyven alkalommal átlépték az egydolláros határt, sőt, az esetek több mint felében csak akkor ért véget a küzdelem, amikor az egyik játékos az összes nála levő pénzt felajánlotta a dollárért, és a másik ezt is túllicitálta. Azok a kísérleti személyek, akik belekerültek a licitálási spirálba, igen erős emóciókat mutattak. Izzadtak, segélykérőn néztek körül, néhányan üvöltöztek. Az egyik kísérletben a szokásos pszichológiai stresszvizsgáló eszközöket is alkalmazták (bőrellenállás, szívritmus mérése stb.). Amikor a kísérleti személyek átlépték az egydolláros határt, általában erős feszültségre jellemző mutatókat produkáltak, olyasféléket, mint az ejtőernyősök közvetlenül a kiugrás előtt (például a szívritmusuk hirtelen lelassult).
A kísérlet utáni beszélgetésben a legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy ellenfelük teljesen őrült: hát normális az, aki egy dollárért egy dollárnál többet licitál? Azt csak nagyon kevés személy említette meg, hogy ő is ezt tette. Jó néhány egyetemista, aki egy korábbi csoportban már részt vett, de ott nem ő licitált, egy másik alkalommal belement a licitbe, és el is jutott egy dollár fölé, annak ellenére, hogy látta, mi történt az előbbi csoportban. Utólag többnyire azt nyilatkozták: meg sem fordult a fejükben, hogy ez velük is megtörténhet.
Az egyik kísérletben a licitálás minden menete előtt megszakították a játékot, és a kísérleti személyekkel egy néhány kérdésből álló kérdőívet töltettek ki. A játékosokat még az sem józanította ki, hogy minden egyes licit előtt az orruk alá nyomták ugyanazt a kérdőívet, és csak annak kitöltése után folytathatták a küzdelmet: a licit ebben a kísérletben is többnyire egy dollár fölé ment, sokszor jóval fölé...
A kérdőív egyes kérdéseire adott válaszok a licit folyamán alaposan megváltoztak. Eleinte a legtöbb játékos azért licitált, hogy pénzt nyerjen, más szempontok nemigen voltak fontosak. Később, ahogy a licit haladt felfelé, a pénznyerés fontossága egyre csökkent, és a válaszokban mind fontosabbá váltak a versengés szempontjai: "be akarom bizonyítani, hogy én vagyok a jobb", "nem engedhetem, hogy hülyét csináljon belőlem a másik" stb. A licitálás közben tehát megváltozott a játékosok számára a játék értelme.
A dollárárverés-játék mint pszichológiai modell
Amikor tudományos kutatók Johnson elnök 1964 és 1968 közötti, a vietnami háborúval kapcsolatos beszédeinek tartalmát elemezték, azt tapasztalták, hogy a háború kiszélesedése (az akkori politikai zsargonnal: eszkalációja) során az elnök érvrendszere alaposan megváltozott. Eleinte többnyire olyan fogalmakat hozott kapcsolatba a háború céljával, mint a demokrácia, a szabadság, az igazság. Később olyan fogalmak kerültek túlsúlyba, mint a becsület, a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása, az, hogy nem bizonyulhatunk gyengének, stb. A változás jellege kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan a dollárárveréses kísérlet alanyainak akarati mozgatórugói változtak a licitálás során.
Shubik első cikke a dollárárveréses játékról 1971-ben jelent meg, éppen akkor, amikor a vietnami háború a legelkeseredettebb, egyre kilátástalanabb szakaszába érkezett. Shubik a játékot mint a vietnami háború egyre értelmetlenebb eszkalációjának modelljét mutatta be, bár később azt nyilatkozta, hogy nem ez vezette a játék felfedezésére. Még abban sem volt biztos, hogy valóban ő találta ki, vagy néhány játékos hajlamú kollégájával közös agyszüleményük. Ő akkoriban azt kutatta, hogy miképpen lehetne a káros szenvedélyek működési mechanizmusait egy egyszerű, absztrakt, elméletileg jól vizsgálható játék keretei között megragadni.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a tudományban egy jó kérdés sokszor értékesebb, mint tíz jó válasz. Shubik eredeti kérdésfeltevése is sokkal mélyebb eredményekre vezetett, mint várta. Hamar kiderült, hogy a jelenség rendkívül általános, és nem csupán e különleges dollárárveréses játék jellemzője.
Ahány ismerősömnek elmeséltem a dollárárveréses játékot, mind úgy vélte, hogy ilyen őrültségbe ő biztosan nem menne bele. Márpedig az én ismerőseim aligha sokkal különbek, mint Shubikéi: adott esetben bizonyára közülük is sokan belebonyolódnának a licitbe. Sőt, minden bizonnyal valamennyien jó néhányszor találtuk már magunkat hasonló szituációban. Számtalan hétköznapi helyzet működik a dollárárverés-játék logikája szerint. A dollárárverés működési mechanizmusa tart sok embert egy rossz munkahelyen vagy egy rossz házasságban. Alapjában dollárárverés minden verekedés is, amelyik nem az, az nem verekedés, hanem verés.Egy bokszmeccsen a győztest is nagyon megverik.
A játékelméletet először Neumann János dolgozta ki századunk középső harmadában. Ő szilárdan hitt az ész hatalmában, és úgy gondolta, kell legyen mód arra, hogy életünk fontos játékait tisztán racionális módon kezeljük. Legalábbis azokat, amelyek absztrakt és egyértelmű szabályokkal leírhatók, mint például játék, a sakk, a snóbli, a póker, és milliónyi más játék, köztük a dollárárverés. Ugyanakkor egyáltalán nem volt világos akkoriban, hogy ez a hit az ész hatalmában mennyire áll szilárd alapokon. Legalábbis a dollárárverés- játék eredményei erősen megkérdőjelezik ezt: nyilvánvalóan irracionális viselkedés egy dollárért 3,40 dollárt adni önként, minden külső kényszer nélkül.
Neumann János érdeme, hogy ebben a furcsa, teljesen absztrakt, mégis nagyon kuszának tetsző területben meglátta egy teljesen új matematikai diszciplína lehetőségét, és teljes matematikai egzaktsággal hozzálátott ennek kidolgozásához. E munka eredményeként nemcsak a matematika egy termékeny, új ága született meg, hanem alaposan átalakult szemléletünk a racionális viselkedés mibenlétéről, az emberi és az állati viselkedés alapvető mozgatórugóiról is.
A dollárárverés-játék
Eladó egy dollár. Kikiáltási ára egy cent. Aki ennyit ajánl érte, már viheti is, hacsak valaki más nem kínál többet. A játék az árverések szokásos szabályai szerint folyik, egyetlenegy kivétellel. Ez a kivételes szabály az, hogy nemcsak annak kell megfizetnie azt a pénzt, amennyit ajánlott a dollárért, aki a legmagasabb árat mondta, hanem annak is, aki az utolsó előtti ajánlatot tette. Vagyis aki az utolsó, legmagasabb árat ajánlotta, az fizeti, amennyit mondott, és viheti a dollárt, aki viszont az utolsó előttit, az is fizet (amennyit ő ajánlott), de nem kap semmit.
Részlet Mérő László - Mindenki másképp egyforma című könyvéből.